Egy félig megadott válasz befejezése

Az Agora Kulturális Központban 2016. április 22-én megtartott könyvbemutatón, Horváth Zoltán feltett nekem egy kérdést, amire egészen egyszerűen nem volt elég idő teljes mértékben kielégítő és igaz választ adnom. A kérdés valahogy így hangzott:

“Honnan ered a művészetek és így az irodalom felé való érdeklődésed?”

Nos, a válasz korántsem egy rövid tőmondat, ugyanis nem a „kályhától” indul. Ha visszatekintek életem első évtizedére, úgy telt el, hogy azt sem tudtam mit értenek a körülöttem élő emberek a zene szó alatt. Én két módon hallhattam zenét: az egyik lehetőségem a rádió volt, amelyet rendszerint nagyapámék házában hallhattam a vasárnapi ebéd mellett, ennél fogva törvényszerűen a Jó ebédhez szól a nóta műsor sugárzását voltam köteles hallgatni; a másik lehetőségem pedig a falu – Dióspuszta – kocsmájának egyik törzsvendége volt, Róka, aki időnként citerázott a vendégek, és jómagam nagy örömére. Ha emlékezetem nem csal tizenhárom éves voltam, amikor egy általános iskolai osztálybulin – akkor még úgy hívtuk: teadálután – értettem meg, hogy mit jelent az együttes szó, hogy tulajdonképpen, milyen sok fajta is lehet a zene. Édesanyám ekkoriban határozott úgy, hogy beszerez néhány kazettát otthonra, hogy ismerkedjünk meg a világ zenei kínálatával. Olyan remek bandákat ismerhettem meg az 1997-es év derekán, mint az Abba vagy a Bony M, illetve  a Man Without Hats zenekarok. Azonban volt egy együttes, a nevére nem emlékszem, akik törökül játszottak – és most utólag már ismerem a kifejezést – instrumentális zenét. Sajnos ezt az egyet nem tarthattam meg, mert „nem érte el a mércét”. Nos, ha teljesen vissza akarok nyúlni a gyökerekig, hogy hol is kezdődött az a hóbortos hajlamom, hogy érdeklődést mutassak a szépség felé, akkor azt gondolom ez a török zene lehetett az első megálló az életemben.

A legkevésbé sem várta volna tőlem senki, hogy bármilyen művészeti irányzattal foglalkozni kezdjek, tudván, hogy családunk, a hétvégéket rendszerint kertészkedéssel, de legalábbis valamilyen fizikai munkával töltötte. Ennek értéke volt.

Érdekes, hogy máig nagyon tisztelem azokat, akik fizikai munkából élnek meg, sőt egy csipetnyit irigylem is őket, ugyanis a munkájuk eredményére nem kell várakozniuk hetedik, akár évekig. A visszacsatolás azonnal, a munkavégeztével megtörténik.

Mindezek ellenére még abban az évben, amikor tudomásomra jutott, hogy milyen széles választék található a zene szó, mint óriási sziklatömb alatt, beiratkoztam egy tánciskolába. Alig több mint négy évet töltöttem el versenytánc világában – latin és standard – mégis fenekestül felforgatta rendeltetésszerű életemet. Nem csak a zenét, de a szerelmet és temérdek sok emberi érzelmet ismerhettem meg azokban az években. Ha tudatosabb, bátrabb kamasz lettem volna, biztosan táncművészeti közép –és felsőoktatásban folytattam volna tanulmányaimat. Ehelyett folytattam kettős életemet és közgazdasági tanulmányokat kezdtem meg tizennégy évesen, amelyet bölcsész és természettudományi felsőoktatásban szerzett diplomákkal zártam.

Mindezeket elolvasva azt hiszem érthető, ha azt mondom, semmi okom nem volt arra, hogy érdeklődjek a művészetek felé, egyszerűen csak megtörtént. Az írással sem volt ez másként – ugyanis kisiskolásként a kötelező otthoni fogalmazásírások okán, még gyűlöltem is írni – egyszer csak úgy éreztem, nekem muszáj megírnom az életemet.  Ez az érzés azóta is tart. Talán nem véletlen, hogy egyik kedvenc olvasmányom Gabriel Garcia Marquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet.



Hozzászólás: